Nawojowa [navɔjɔva] egy falu a Újszandec megyében , Kis-Lengyelország , Dél-Lengyelországban. A Gmina Nawojowa nevű gminához (közigazgatási körzet) tartozik . Körülbelül 8 km-re van Nowy Sącz -tól délkeletre, és 81 km-re (50 mi) dél-keletre Krakkó regionális fővárosától.

Nawojowát a krakkovi castellan alapította Tęczynből . Később a hercegek, Ostrogskich kezén ment át, és követte Ostrogskiej törvényét. Az akkori hegyvidékeken elhelyezett 25 birtoktelepüléshez tartozott: Szlachtowa, Czarnowoda, Jaworki, Białowoda (ma Gmina Szczawnica), Kunina, Bończa, Łazy, Popardowa, Margoń, Rybień, Homrzyska, Złotne, Czaczów, Barnowiec, Rostock , Maciejowa, Łabowa , Lachowiec, megalázkodik, Młyn, Nowa Wieś, Łosie, Krzyżówka és Frycowa .

Temerin (szerbül Темерин / Temerin, németül Temeri) város és község Szerbiában, a Vajdaságban, a Dél-bácskai körzetben.

Újvidéktől 15 km-re északkeletre, Óbecsétől 26 km-re délnyugatra fekszik.

A település igen régi múltra tekint vissza. Környéke már az ókorban is lakott hely volt. Délkeleti határa végében a délről és nyugatról jövő úgynevezett római sáncok metszik egymást.

Nevét az 1332. évi pápai tizedjegyzék említette először, amikor plébánosának Laur. de Temerinek egy évi adófizetését említették.

1522-ben a Bács vármegyei tizedjegyzékében Themeri néven sorolták fel.

A török hódoltság alatt a török defterek említik a titeli nahijében, 1554-ben 5, 1570-ben 13 és 1590-ben 28 adózó házzal.

1656-ban Gbelányi és Mihalek Miklós lettek Temerin birtokosai, majd 1681-ben a lévai várbeli határőrök kapták adományul, de Gbelányi és érdektársai 1682-ben új adomány címén visszakapták.

Temerint az új Bodrog vármegyének főispánja, Thournon Almásnak nevezi. Almás egykor Temerin határában volt, és egy 1317. évi oklevél Almásvölgy néven említette. Almás falu nevét utoljára a török defterek említik 1590-ben, később már csak mint puszta szerepelt 1770-ig, majd egészen beolvadt a temerini határba és az 1709. évi Müller-féle térképen Almás falu éppen Temerin helyén van feltüntetve.

1718-ban Almás, más néven Temerin az új Bodrog vármegyében van 39 adózóval. 1722-ben Temerin van csak felsorolva 62 adófizetővel, de Almás mint puszta 1737-70-ben is meg van említve. 1725-ben Temerint és Goszpodincét együtt vették fel az adójegyzékbe 89 adózóval.

1796-ban gróf Széchen Sándor vette meg Temerint a kincstártól, kérelmére 1799. októberben megkapta a mezővárosi címet és négy országos vásárt tarthatott.

1799 júliusában 178 szerb család Temerinből beiratkozott a csajkások közé, s katonai szolgálatot akart vállalni. Őket 1800-ban Paska-pusztára telepítették át, ahol a Gyurgyevó nevű falut alapították meg, s helyüket magyar lakosság foglalta el.

1804-ben római katolikus paplak és templom épült Széchen költségén. Temerinnek már ekkor fejlett ipara volt; a céhek, kovácsok, ácsok stb. 1815-ben kaptak szabadalmat.

1848. augusztus 30-án az egész város leégett, lakossága csak 1850. január 6-án tért vissza.

Az 1860-as években a Széchenek temerini birtokát az egyházi patronátusi joggal együtt Fernbach Antal apatini gabonakereskedő vette meg.

Az 1900. évi népszámláláskor Temerinben 9518 lakos élt, 1600 házban. Anyanyelv szerint: 8711 magyar, 787 német, 13 szerb, 9 tót. Vallás szerint: 9355 római katolikus, 125 izraelita, 23 református, 20 evangélikus, 8 görögkeleti ortodox.

Az 1942. januári razzia idején magyar csendőrök 47 temerini lakost gyilkoltak meg.[2] A háború végén és utána a délvidéki vérengzések során a partizánok ezt legalább tízszeresen megtorolták az ártatlan magyar lakosságon.

A ma itt élő szerbek túlnyomó többsége 1946 után lett idetelepítve, részben a második világháború után kitelepített németek helyére.

A város népessége az utóbbi évtizedekben rohamosan növekszik, részben az 1990-es évek elején, a párizsi békeszerződés megszegésével, Horvátországból és Bosznia-Hercegovinából idetelepített menekültek révén, részben pedig Újvidék közelsége miatt. A magyar lakosság megfogyatkozott az elköltözés és a negatív természetes szaporulat eredményeképpen is és már a 2002-es népszámláláskor kisebbségbe került.

A 2018-ban és 2019-ben, a budapesti Hősök terén rendezett Nemzeti Vágta történetében elsőként, két egymást követő évben is megnyerte a döntő futamot Nagy Arnold a Fantázia nevű ló nyergében, Temerin település színeiben versenyezve. Érdekesség, hogy mindkét évben 2. helyen, a Baja színeiben versenyző Németh János ért célba.

Korond (románul: Corund) falu a romániai Hargita megyében, Korond község központja. A Sóvidék legnevezetesebb települése, iparművészeti, idegenforgalmi és művelődési központja.

A falu Székelyudvarhelytől 26 km-re északnyugatra[3] a Korondi-medence déli szélén a Korond-patak völgyében, a Kebeled-, az Észak- és a Súgó-patakok találkozásánál fekszik a 13A országút mellett. Nyugaton Felsősófalvával határos, a két település között folyik a Határ patak, keleten a Firtos-hegy, a Kalonda[4] domb és fennsík határolja.

Murádin László kutatásai szerint neve valószínűleg a magyar korom szó -d képzős származéka.[5] A falun átfolyó Korond-patak neve is régen Korom-patak lehetett. Mások szerint a Korond településnév a magyar korong, korongolás szóból származik.[5]

Túllépve a magyar nyelvi korlátokon kitűnik egybecsengése a korund (Al2O3) ásvánnyal, amely jelentős mennyiségben megtalálható a térségben. A korund szó eredete az itt élő székelyek ősi nyelvén, a szkíta nyelven is túllépve[6] a szanszkrit nyelvben is fellelhető, mely szerint a Kuruvinda (कुरुविन्द) jelentése: kőből készült fürdőpor, ólmos föld;[7] mai használatban: rubin.

A hagyomány szerint a falu első házai a Korondi-hegyen, a Szállás nevű határrészen épültek. 1333-ban Kurund néven említi először a pápai tizedjegyzék, amikor a falu papja, Péter, 2 banálist fizetett, de 1334-ben az egyházi adó csak 1 régi banálist tett ki.

A középkorban, a mezőgazdaság mellett, több korondi család számára az egykori sófalvi felszíni fejtésű bánya és a só értékesítése nyújtott megélhetési lehetőséget. Azonban, az 1562-es székely felkelést követően a szabad sóhasználati jog megszűnt, és ekkortájt kezdtek a korondiak egyéb szakmák, így a fazekasság felé irányulni.

1613-ból rendelkezünk először írásos adattal a korondi fazekasságról, ekkor az udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolta a korondiakat. A későbbi évtizedekben több fejedelmi rendelkezés is készült az udvarhelyi fazekasok védelmében, de a korondiak ezeket nem tartották be, sőt bővítették a termelésüket, így pl. 1667-ból már kályhacsempe is fennmaradt. 1750-ben gróf Gyulaffy László, erdélyi kancellár, korondi birtokos, biztosítja a korondi fazekasoknak, hogy évente 4 vásárt tarthassanak Korondon, ahol szabadon árusíthatják termékeiket. 1820-ban a fazekasok száma 50 körüli.

1831-ben a Firtos várához közeli Táborhelyen, a Keselyű-tető és Péter-hegy közötti kb. harminc lépés átmérőjű területen jelentős aranyérme-lelet került elő. Az érmék a 7. századból valók, a bizánci császárok pénzei. Feltételezések szerint a Küküllő térségében ekkor avar központ lehetett. Az avar közösségeknek 631–635 között régészeti hagyatékai maradtak. Az avarok, várkunok népéről feltételezik, hogy később székelyeknek nevezték őket.[forrás?]

A 19. század végén elterjed a mázas kerámia. 1893-ban 367 fazekas dolgozott a faluban. Az értékesítés kezdetben a közelebbi vidékeken történt, később átterjedt a Kárpátokon túlra is. A piaci terjeszkedést az 1886-ban kirobbant osztrák–magyar–román vámháború rövid időre megtorpantotta. Az 1893-ban alapított székelyudvarhelyi Kő- és agyagipari szakiskolába korondi fazekasok is beíratták gyerekeiket, de ők maguk is részt vettek rövidebb (általában 8 hónapos) tanfolyamokon, így próbálva fejleszteni mesterségbeli tudásukat. Ugyanebben az évben alakult az első fazekas üzem Korondon, Gáspár Gyula vezetésével. A mázas edények gyártásának elsajátítása nagyobb jövedelmet biztosított, de az idők folyamán, a munkavédelmi előírások elhanyagolása miatt is, a máz alapanyagaként használt ólom-oxid az egészségkárosító hatása miatt fog keményen visszaütni.

A faluhoz közeli Árcsó borvízforrás mellett a 19. században épült ki a Korondi-fürdő, amely egyike volt a három leghíresebb székelyföldi gyógyfürdőnek. Orbán Balázs beszámolója szerint a fürdőnek ötszáz férőhelyes panziója volt. A vendégek zöme a parajdi kisvasút (1909-ben napi négy vonatjárat közlekedett a Budapest–Parajd-útvonalon) végállomásáról lovas fogaton jutott el Árcsóra.

A falunak 1910-ben 3752, túlnyomóan magyar nemzetiségű lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Udvarhely vármegye Parajd járáshoz tartozott. 1913-ban Korond városi rangot igényelt a központi hatóságoktól, de nem kapta meg.

A 20. század elején a faluban egy – érdekes módon nem kerámiával foglalkozó – üzem működött: az aragonitgyár (1910–1962). Emellett, voltak itt fűrész- és gabonamalmok, olajütők és posztóványolók, amelyek a falu és szűk környezete igényeit elégítették ki. Sokan a háztáji gazdálkodásból (kukorica, burgonya, búza, zab, len, kender, zöldségek, gyümölcsök termesztése), állattartásból (tehén, juh, kecske, ló, disznó, baromfi), vagy a tapló feldolgozásából (sapkák, dísztárgyak) biztosították megélhetésüket. A szőttesek, varrottasok, szőnyegek készítése is majdnem kizárólag helyi igényeket elégített ki.

A trianoni békeszerződés Korondnak, Erdély többi magyar településének zömével ellentétben haszonnal járt, mert most már szabadabban tudta értékesíteni kerámiatermékeit a román ókirályságban, a „Regátban”. A termelés nőtt, és a kézművesség mellett megjelent a modern gyáripar is.

1924-ben vashámor létesült Korondon, amely 1930-ig működött.

1929-ben előbb Bertalan Áron („Bertalan és Kacsó”), majd Katona Sándor („Katona Üzem”) alapított magántulajdonú kerámiagyárat. 1936-ban létrejött egy harmadik, rövid életű gyár, Patria név alatt, kívülről jött tőkével és tulajdonosokkal.

A második bécsi döntés után Korond 4 évig Magyarországhoz tartozott. Az akkori útépítések céljára a falu mellett kőbánya működött.[8] Ebben az időszakban hitelszövetkezet, gazdakör, Hangya Szövetkezet alakul, és Szepesi Mihály miniszteri tanácsos kezdeményezésére létrejön a magánfazekasokat tömörítő „Szepesi Szövetkezet”.

Közelmúlt
A kommunista hatalomátvétel után néhány évvel, 1949–1950 között államosították a Bertalan és Katona Sándor üzemeket, de kisiparosok helyzete is nehezebbé vált.

A helyzet lassan kezdett javulni, és ezt tükrözi, hogy a lakosságszám az 1956–os 3629-ről (amely még mindig kevesebb, mint az 1910-es lélekszám!) 1959-re 5092-re emelkedett.

Ezzel egy időben történt a „kollektivizálás”, a parasztgazdaságok erőszakos felszámolása és mezőgazdasági termelőszövetkezetbe szervezése. A téeszesítést a kommunista hatalom egyes helyi lakosok segítségével végezte, ami alaposan felbolygatta a falu közösségi életét.

A kommunista időszaknak pozitívumai is voltak, például a falu 1961-es villamosítása, egy évvel később a falun áthaladó országút korszerűsítése.

1962-ben elkezdődött az üzemekben a fekete kerámia gyártása.

A faluban 1968-ra már központi üzletház, szódavíztöltő, háztartásigép kölcsönző, fényképészet, rádió-tévéjavító, harisnyaszem-felszedő műhely, szabóság és pékség működött.

1974-ben megépült az új, korszerű kerámiagyár. Az 1989-es romániai forradalom után a kerámiagyár Vestra néven részvénytársasággá alakult, de a termelés fokozatosan csökkent, a kilencvenes évek közepére le is állt.

A nyolcvanas évek elejére megépült az egészségügyi rendelő, új postahivatal, egy újabb óvoda, új művelődési ház, és egy tömbház is.

Újabb beruházások csak a rendszerváltás után történnek: a román postahivatal bankfiókot, a Takarékpénztár helyi képviseletet nyitott. Megépült a Lőrincz Mártonról elnevezett sportcsarnok.

1992-ben 5097 lakosból 4629 volt magyar, 455 cigány, és 13 román.

A 2004-ben elnyert SAPARD pályázat pénzeiből megépítették a csatornázási rendszert és tisztítóállomást. 2005-ben, szintén pályázati pénzekből megépült a Tudás Központ, amely széles sávú internetezési lehetőséget is biztosít.

Tusnádfürdő (románul: Băile Tușnad, németül: Bad Tuschnad, Kaiserbad) város Romániában Hargita megyében. Országos hírű gyógyfürdő és üdülőhely, Románia legkisebb városa.

Csíkszeredától 32 km-re délkeletre az Olt bal partján fekszik, 1934-ben választották le Nagytusnádtól, 1968-óta város. Kárpitus tartozik hozzá.

Területe ősidők óta lakott. A Vár-tetőn Erdély egyik legnagyobb, 2 hektár területű vaskori erődítményének sáncai látszanak. A középkorban megfigyelőhely volt, tornyának falai ma is látszanak. A szomszédos Alsó-Sólyomkő sziklacsúcsán állnak Sólyomkő várának romjai. Eredete, sorsa ismeretlen. A fürdőtől Csík felé menő út feletti Alvégszurdoka-Tepej nevű sziklaszirten vívták a székelyek utolsó csatájukat Gál Sándor vezetésével 1849. július 5-én a betörő oroszok ellen. A trianoni békeszerződésig Csík vármegye Kászonalcsíki járásához tartozott. A település nevezetes gyógyfürdőhely, hét gyógyforrása van. A székelyek vizét már régóta használták fürdésre. Gyógyfürdőjét 1842-ben alapították egy állítólagos csodás gyógyulás után, 1849-ben a harcok miatt tönkrement, de 1852-ben ittjártakor a császár újjáépítését rendelte el. Rohamos fejlődése 1860 után indult meg. A Mikes-forrás név a fürdőválasztmányi elnök, gr. Mikes Benedek emlékét őrzi, aki saját költségén 1868-ban Ditrich H. Gusztáv zürichi vegyésszel nyolc forrásnak a vizét elemeztette, így ettől számítható a fürdő gyógyhatású borvizeinek tudományos értékelése és hasznosítása. 1890-ben épült meg a Stefánia gyógyintézet, amely 1975-ig volt a fürdő kezelőközpontja.

1900-ban létrehozták a Csukás-tavat, melyet 1928-ban strandfürdővé építettek ki. Nagy szállodái az 1970-es években épültek.

1997 óta itt rendezik a Bálványosi Nyári Szabadegyetemet, amely Bálványosfürdőről költözött ide.

2002-ben 1728 lakosából 1615 magyar és 106 román volt.

Tusnádfürdő a 19. század közepétől kezdett szélesebb körben is ismertté válni. A korábban mocsaras, bozótos, csak a helyiek által használt helyre egy pásztorfiú csodálatos gyógyulása hívta fel a figyelmet. A történet hatására egyre több környékbeli kereste fel Tusnád Alvégi részén található “Beszédmező” forrásait, gyógyulást keresve. A nagy érdeklődést látva 1845-ben a tusnádi Élthes Lajos hat birtokos társával együtt részvénytársaságot alapított. A részvényesek 99 évre kibérelték a négy tulajdonos községtől (Tusnád, Verebes, Kozmás, Lázárfalva) a területet és elkezdték a ma ismert Tusnádfürdő kiépítését. Pár év alatt jelentősen megnövekedett a csíki és a háromszéki részvényesek száma, befektetésük eredményeképpen a telepen számos villa és fogadóház épült a fürdővendégek fogadására. A fejlesztéshez hozzájárult Erdély akkori püspöke, a tusnádi születésű Kovács Miklós is, aki a szegény sorsú betegek számára fogadóházat (Püspökház) építtetett a fürdőtelepen. Az 1848-49-es forradalom alatt hadszíntérré változott a virágzó fürdőtelep. A harcok által okozott károkat fokozta a helyi lakosok bosszúja, akik sérelmezték hogy elvették tőlük az ingyenes fürdő- és borvíz használatát, ezért felgyújtották a fürdőt. A szájhagyomány szerint 1852-ben Ferenc József császár országjáró körútja során megpihent a fürdőn és mivel megtetszett neki a fenyvesekkel körülvett, borvizekben bővelkedő tusnádi táj, elrendelte a fürdő felújítását. Báró Szentkereszti Zsigmond és gróf Mikes Benedek kezdeményezésére a részvényesek még abban az évben elkezdték a fürdő fejlesztését, újjáépítését. Svájci stílusú villákat építettek az Alvégi-szikla alatt található területen, melyet azután Svájcnak hívtak a helybeliek.


Mikes forrás (1900)
1866-ban gróf Mikes Benedek lett a részvénytársaság elnöke. Saját költségén mintákat küldött 8 alkalmasnak talált forrás vizéből a zürichi Dietrich H. Gusztav vegyésznek. A Főkút vagy Őskút vizét a vegyelemzés után palackozni kezdték, a tusnádi ásványvíz nemsokára komoly vetélytársa lett a hazai és a külföldi piacokon a híres borszéki borvíznek. Sajnos a rossz foglalásnak következtében a kút hozama csökkenni kezdett, az 1900-as évek elején a víz palackozást beszüntették. A valaha híres kút helyét ma csak egy opálszínű forráskúp jelzi. A többi borvízforrást (Ilona- vagy Rezső-forrás, a 3-as számú, gróf Mikes Benedek emlékének tiszteletére elnevezett Mikes-forrás, a 4-es számú, báró Apor Teréz után elnevezett Apor-forrás, az Anna I-, II-források, a Rudi forrás) napjainkban is ismerik és használják. 1880-as évektől a különféle beruházások hatására kivirágzott a fürdőtelep, jelentősen megnőtt a fürdővendégek száma. 1890-ben felépült a Stefánia Gyógyintézet, melyet a legkorszerűbb berendezésekkel szereltek fel az akkori időkben. A gyógyintézet nagy népszerűségnek örvendett és 1975-ig működött a fürdőtelepen. 1893-ban a langyos vizű Rezső forrás fölé épített kétmedencés fürdő szintén nagy népszerűségnek örvendett a fürdővendégek körében. Az 1900-as évek elején az Olt holtágában kialakították a Csukás tavat, a fürdővendégek csónakázásra használták. Az első világháború megállította a település fejlődését, csak az 1920-as években kezdett újra beindulni a fürdőélet. Új villák, kezelőhelyek, sportpályák várták a vendégeket. 1928-ban a Csukás tavat stranddá alakítottak át, a tó északi partján szórakoztató központ épült. A második világháború történései következtében a fürdőtelep fejlődése újból leállt. Az államosítást követően 1948-ban a villák állami tulajdonba kerültek, fokozatosan pusztulni kezdtek. 1968-ban, a megyésítéskor Tusnádfürdőt városi rangra emelték. Ezt követően jelentős állami beruházásokat eszközöltek a fürdőtelepen, mely az országos szakszervezetek egyik fontos üdülőközpontja lett. Az 1970-es években három nagy szállodát és kezelőközpontot építettek. Villanyárammal és fűtéssel látták el a települést, felújították a villákat, kempingtáborokat létesítettek. A rendszerváltozás után megcsappant a fürdőhely látogatottsága, az épületek kihasználatlansága következtében egyre jobban lepusztult a fürdőtelep. A 2000-es évektől kezdődően lassan újra fejlődésnek indult a fürdőtelep. Új szállodákat, panziókat, sportcsarnokot, sípályát építettek, régi épületeket modernizáltak, újítottak fel. A fürdőváros legújabb fejlesztése a 2013 decemberében beüzemeltetett termálvizes élményfürdő.

Rafajna (ukránul Rafajlove) magyar falu a Beregszászi járásban, 28 km-re Beregszásztól. A magyarok abszolút többségben lakják. 1993-ig közigazgatásilag a 7 km-re fekvő Zápszonyhoz tartozott, azóta községi tanácsa helyben van.

A helység alapítója valószínűleg a Roffain család volt a XIII. században, melynek neve feltehetőleg a Rafael módosulata. A XV. században már a Csapi család birtokolta, 1461-ben Szilágyi Erzsébet kapta zálogul. 1566-ban a tatárok elpusztították. A XVII. században Melith Péter, illetve Lónyai Zsigmond és örökösei rendelkeztek itt nagyobb vagyonrésszel. Református egyháza 1645-ben keletkezett, anyakönyvét 1766-tól vezetik. 1812 óta van tanítója. Fő birtokosai az utóbbi évszázadokban a Ráczok, Lónyaiak, Dolinaiak, Molnárok, kisebb birtokosok pedig az Antal, Demeter, Hegedűs, Kovács, Tóth családok. A rafajnaújfalui szájhagyomány úgy tartja, hogy II. Rákóczi Ferenc kedvenc kocsisának, Deák Matyinak egy telket ajándékozott a községben. 1733-ból való fatemploma helyén 1828-ban épült a ma is látható klasszicista jellegű református templom.

Fényes Elek Magyarország geographiai szótára c., 1851-ben Pesten kiadott művében így írja le a település jellemzőit: "Újfalu (Rafajna), Bereg vármegyében, magyar falu, Munkácshoz délre 3 mérföldnyire: 3 róm. kath., 14 gör. kath., 452 ref. lakja. Református anyaszentegyház. Határa egészen róna s igen termékeny, fája, szénája elég."

Népdalgyűjtései során a múlt század elején Bartók Béla is felkereste a települést fonográfjával, melyre egy egész lakodalom prózai és zenei anyagát vette fel.

A trianoni békeszerződésig Bereg vármegye Mezőkaszonyi járásához tartozott. Az 1920-as években cseh telepeseket juttattak kedvezményes földtulajdonhoz a községben, akik az 1938-as visszacsatolásig éltek itt. A falu ekkor a bátyúi körjegyzőséghez tartozott, vasútállomása az 5 km-re fekvő Barkaszó volt.

A település sok más kárpátaljai településhez hasonlóan megsínylette a csehesítés következményeit. Erről tanúskodik az az 1937-es beadvány, melyet csehszlovákiai magyar politikusok nyújtottak be a prágai szenátushoz. Ebben több sérelmet sorolnak fel Rafajnaújfalu esetében: "Útjai olyanok, mint évszázadokkal ezelőtt. Járási hivatal, adóhivatala, adóigazgatósága és kataszteri hivatala a 24 kilométernyire fekvő Beregszászban van. Járásbírósága, telekkönyvi hivatala a 25 kilométernyire fekvő Munkácson, körjegyzősége a 8 kilométer távolságon fekvő Bátyún, csendőrsége 7 kilométernyire Somban, körorvosa 10 kilométernyire Kaszonyban van. Elképzelhető, milyen nehéz és mennyire költséges a lakosságnak közhivatalaival való érintkezése..."

A csehszlovák időben állami cseh tannyelvű elemi iskolája működött egy osztállyal, s egy tanítóval. 1938-ban indult állami magyar tannyelvű népiskolája Sarrinszky Árpád igazgató-tanító irányításával. 1944 novemberében a sztálinisták 40 férfit hurcoltak el, ebből 10-en elpusztultak a haláltáborokban. 1945-től magyar tannyelvű elemi, 1964-től általános iskola működik a faluban.

Magyar nyelvű a helyi óvoda is. A településen az óvodai oktatás az 1950-es évek elején kezdődött egy volt egyházi tulajdonban lévő épületben, ami régen parókia és paplak volt. 1983-ban ehhez hozzáépítettek egy épületszárnyat. 1996-ban az óvoda épületét visszaadta a községi tanács az egyház tulajdonába, ekkor átköltöztek egy újabb, hozzáépített részbe. 1999-ben az épület életveszélyessé vált, ezért bezárták. 2001 szeptemberére sikerült egy csoportnak kialakítani egy szobát, hogy ismét folytatódhasson a munka.

A falu lakossága 1940-ben 851, 1944-ben 814, 1988-ban 1115, 1989-ben 990, ebből magyar 975. A 2001-es ukrajnai népszámlálás adatai szerint a település lakossága 974 fő volt, ebből magyar 936 (az összlakosság 96,1 százaléka).

Rafajnaújfalu hagyományőrző község. A művelődési házban zajlanak a foglalkozások a fiatalokkal, akik dalokat, táncokat, népszokásokat tanulnak. A helyi lakosok szorgalmas és jó földművelők. A farmergazdaságokban burgonyát, zöldséget, kukoricát és gabonaféléket termesztenek. Kezd teret kapni a takarmánytök termesztése is. Ez a tökfajta hullóalmával vegyítve nagy tápértékű, magas cukor- és vitamintartalmú takarmány mindenféle jószág, főleg a szarvasmarha számára. Ezen a tápon sikerrel lehet jószágot, főlég szarvasmarhát tartani, szaporítani. A tökmagból pedig vitamindús étolajat sajtolhatnak.

A településen nagy reményeket fűznek a turizmusban rejlő lehetőségekhez, az első próbálkozások már meg is történtek. A környékbeli erdő ideális pihenőhely azoknak, akik szeretnek túrázni, sétálni, gombázni. A falu határában kanyargó Szernye-csatorna és a községtől nem messze található halastó partjain számos horgászásra alkalmas hely található.